mindennap-ok?

Egy férfiről szólt, ölt. Jóban volt mindenkivel, mosolygott. Éjjel ölt. Nőket, mert a halált érezte élőnek. Közben mosolygott. Sármos volt és kedves. Megbízható és gyilkos. Ügyvéde volt saját magának, de végül elvesztette a többiek játékát. De megnyerte a sajátját. Mosolygott, pedig halálra ítélték. Sokan szerették. Senki nem gondolta volna, még utána sem. 36gyilkosságot írtak a sárgás mappa, fehér lapjaira. Ő csak mosolygott sármosan és csak annyit mondott, hogy 1számmal több. 37 vagy 136-nem tudom, de ő sem igazán. Nem volt a játék része. Még mindig előítéletektől mentes. Hogy juthat el idáig az ember? Az ember, akinek a szülei egyszerre mérgezik és ölik meg egymást, akinek a vérszerinti apja az anyai nagyapja, és aki 20éves koráig a 32éves anyját hitte nővérének. De ő is csak egy. Valószínűleg nem tehet róla, a felmenői, a másai tehetnek róla, akiknek ugyancsak a felmenői és a másai a hibások, azért, hogy most gonosz van és tényleg. 10perc alatt a legfélelmetesebb és legkegyetlenebb dolgokat átlapozni, kideríteni, és közben rádöbbeni, hogy még sincs annyira világos. Nem a fény a domina. Ülünk a sötétségben, várunk ahelyett, hogy gyújtanánk egy gyertyát. Én sem gyújtottam, rossz napom volt és egy tedbandi nevű sorozatgyilkosról olvastam. Azt hisszük felismerjük a gonoszt, ha látjuk, de nem. Csak létezik. Nem tudom miért írtam ezt le ide. És még egy kicsit később sem fogom tudni, de annyi dolog mozgott bennem miközben olvastam róla, Mennyire más világ, persze senki sem közelről csöppent bele. Amennyire csöppenni lehet egy áldozatnak, egy afféle jó embernek. Nem is érdemel többet, vagy inkább nem lehet annyit írni, amennyit érdemel az a gonosz, ami mindenkiben benne van, csak a többségnek benne hagyják. Ma megrúgtak, de nem direkt. Ma ütöttek is, de nem fájt. Kisimítottam magamat és új lappal kezdtem a semmit, a magamat. Pár dolgot már kihúztam a helyéről, de most kicsit kilazítottam és visszanyomtam. Egy-kettő le is eshetett a másik oldalon. Kicsit fáztam, de volt esernyőm. Vizes utcákon tocsogtam, hogy elfelejtsem amiket elkéne, de persze így nem lehet. Amit elakartam felejteni, arra gondoltam legtöbbet. Így maradtam egy kicsit, nem nagyon érdekelt, hogy vizes a pad. Inkább nem vettem észre, de már mindegy. Szauna után, vizes hajjal ültem ott és néztem az elmosódó féklámpákat. A betonjavítások helyén folyó patakok és állóvizek akkora egységet alkottak, hogy szinte csak a fénylámpáknak lehetett örülni a földön is. Sehol egy hangyányi öröm. Felülről karácsonyfának tűntem a térrel együtt, de akkor még mindig sötét volt, sőt elég hideg. Hazáig rúgdostam magam előtt a vízpacák nagy részét. Nem voltam még álmos, de semmiképp sem voltam éhes. Felmásztam, vagy valahogy eljutottam a szobámig. A falamon függő képekkel már fél szavakból megértjük egymást. Egy ideje már ott vannak, porosodnak, unottak, de legalább annyira vidámak, mint tegnap vagy a nagyon unalmas fény nélküli napokon, amikor még ők sem látszódnak. A többiek többen vannak. Valamelyik fiókban fekszenek egy nagyon ronda boritékbe, és nagyon ritkán lesznek előszedve, de akkor is kiröhögik és megalázzák majd őket, pedig legalább ugyanazok, mint a falon lévők. Minden kép 1et ér. Csak a angelina jolie gyerekei érnek 1milliárd forintot, mert ilyen és magához hasonló világban élünk. Nekem van egy alvós képem régről, ha kéne valakinek. Igen, róvom fel magamnak, a tényt, hogy vagyok és hogy mindent a szemnek. Vaknak lenni szép. Azért kihúzom a fiókot. Kinyitom a szekrényt is, és végül lennt megtalálom a borítékot 47ed magammal. Alszom, ugrálok, sírok és én vagyok a valamelyik tininindzsa. Nőttem kicsit azóta, de hát erről már igazán nem tehetek és a mai vétóimat már a kelésnél elhasználtam, amikor 7x nyomtam ki az ébresztőt. Ott voltak az éneim, senkit nem érdeltek. Számtalan kép, számtalan lehetőség, de valami kinnt lesz a falon, pedig ő is a többiek része. Számtalan út, számtalan megoldás és lesznek akik kinnt lesznek a fényben, de akkor is csak a vakok lesznek a szépek, akik többek között tudnak szépek lenni a sötétben.