Még csak a nap ujjait láttam, ahogy felkapaszkodnak az ég aljára. A helyre gondoltam, ahol a föld és az ég összeér. Onnan jött a nap és ő mondja az időt legtöbbünknek, ezért vele együtt fogtam meg az aurám határát, estem egy rohadt nagyot, aztán simán lábra álltam. 67kiló. Annyira vagyok bele esve magamba, de tényleg nagyon mélyre reggelenként, hogy semmivel sem megmagyarázható, megmagyarázhatatlan dolgokat teszek egymásra, néha egyről a kettőre. 67kilót mutattak a digitálismérő digitálisszámai. Felmásztam magamra, nem azért mert alternatív vagyok vagy avantgard vagy ilyesmi. Felöltözöm, magamra kenem, amit lehet és fogkrém, lemosom megszárítom. Szolídal körözök a derekammal a légkondicionáló körül. Ez a száradás. A körözök meg derék az úgy, hogy járni sem nagyon tudok. Gyorsan megnézem, hogy meg van e még a fülem és az orrom. Hogy ne lenne röhögök magamban, de azért megnézem. Végül eljutottam az ajtóig. Megtorpantam, tudtam, hogy itthon hagyom a telefonom. Jöttem vissza a telefonnal. És a táskámmal. Persze a 10óraim sem volt meg, és akkor már felveszek egy zoknit is, ha ennyire ráérős. Kész. Vajon, hogy tudnék véka alá bújni, ha most akarnék. Nem teljesen tudom, de valami nagy béka vagy ilyesmi.. A béka segge alá, ugye, hát valahol ott éreztem magam, amikor ennyi kapaszkodó táskával a hátamon nem értem el a villamost. 300m. A reggeli futások, olyanok, mintha minden másodpercben újra kezdenél el futni és megállni. ÚJra, ÚjRa és a végén talán elérem a villamost. A macskakő teszi igazán nehézzé és veszélyéssé a feladatot. Éjjel egy galamb is meghalt azon a terepen. Szegény a hátán feküdt és lábait az égfelé emelve kért örök bocsánatot, megváltást vagy valamit, ami egy galambnak kell a halál után. Ma például nem értem el, pedig megalázóan halatszott a hang, ami az ajtót zárja. A Himnuszt dúdoltam, legalábbis belülről éreztem a hangjait. Eredetileg verbunkos jegyzi meg mindig api. Lényeg, hogy a huszárnak öltözött hajléktalan elég komoly szerepet játszott a villamos életében, ezen a nem szép, de elég csepergős reggelen. Tőle jött a himnusz is. ELég sokan voltunk. Úgy ülőhelynyi ember és én. De fusztrált volna amúgy is ülve hallgatni a himnuszt, az ilyen parasztság, meg tényleg nem volt ülő hely. Hirtelen teljesen megbánom, hogy vagyok, amikor beérek a suliba. Hülye vagyok és mit keresek köztetek sugárzik az arcokon. Egy csokoládéból készült iskolát szeretnék. Ilyen retro is lehet, csak valami legyen már. A padokon és a tanárok egy részén is látszik a változás szele elől való bezárkózás. És még a 3.kerületben is vannak emberek, akiknek nem mondták el, és még csak körül sem írták a rendszerváltás lényegét. Egy sötét alagsorban kezdeni a csütörtököt nem leányálom és tényleg elég rossz. Végig szenvedtem, amit lehetett és ofkorz nekem is van, amit élvezek. Haza mentem és 1óra alatt megfőztem egy 5-7perces tésztát. Az olajat elcsesztem, a szószt talán kicsit jobban csesztem el. Felgyújtottam egy törlő kendőt, és kiöntöttem háromszor 10liter vizet. Csúszkáltam, és pillanatok fogyott el az emberpiaci értékem, pont úgy, mint "neki!"-mutatott ki egy ember a kukás felé, valószínű inkognító kukás, de mielőtt felébredtem volna lehúzta magáról a melegítőt és újra foltok jelentek meg előttem. Teljesen kimerültem és -re/ra van szükségem, hogy élvezzem a tényt már magában, hogy vagyok. A metrón kapaszkodtam amennyire lehet lelkesen és előzékenyen adtam át idősebbeknek a helyem, hogy aztán leüljek valami más helyre. Edzettem és meghaltam. Wii-ztünk szabiéknál és most már itthon ülök. Hallgatom, ahogy a sistergős hangszóró próbál valamit elmondani nekem. Talán még ő is csak annyit, hogy mennyire szép az élet, csak menyj utána. Kis pixelekben látom már a világot, az ájulás és az örökélet barátságod, de valahol azért még is ijesztő szélén.