Keresztbe lőtte az eső a maradék szombati időtöltéseimet, ezért az emberekkel közösen vártunk egy szebb estére. A köz és a másegyéb érdekeltségű csatornák készülhetnének a túl esős napokra, mint a mai, mert már az összes szombati indián filmet látta a szombati, rosszidőben élő társadalom. Az esős idő lehetne az, ami az olvasásnak ad teret, mert a tvember hajlamos elfeledkezni arról, hogy rendeltetésszerűen neki könyvembernek kéne lennie. Még csíra és zigóta állapot után is egy kis időre, hogy a cserbenhagyott kávbojokat még épp lássuk kincset találni, esetleg lóról egyedül leszállni, vagy golyótól megdőlve. De ezeket a lapozással teli hosszú órákat- amiben az idő általában mellékszereplő, mert csak az olvasó lap/elbóbiskolás mutatójának növelése számít- elrontja az idő hangulata. Ez a mutató nálam 1, ha az egy oldalnál rövidebb terjedelmeket felfelé kerekíthetem. Hogy számomra mit is jelent pontosan az elbóbiskolás, azt leginkább egy folyamatábrán tudnám megmutatni, de ennek lépéseit le is írhatom. Először gyanútlanul megvakarom az orrom. Közvetlenül utána már nincs kedvem elolvasni a következő sorokat és egy pár másodpercig nézegetem a könyv hátulját, hogy onnan szemezgessek egy briliáns szókapcsolatot magamnak, ami miatt érdemes már most továbbolvasnom. Néha találok valami szenzációsat, ilyenkor olvasom tovább, amíg meg nem vakarom gyanútlanul az orromat. Ha nem találok, akkor még folytatom. Megnyalom az ujjam, és lassan megfogom vele az aktuális lap sarkát, hogy az unalom egyszerre várakoztasson kettőnket a lapozásig. Így lehet az unalmat oszlatni, és furcsán fogni lábbal, vagy más unalmas lábával a könyvet. Ha nem jutunk el a lapozásig, de még akár a lapozás után is következhet az a lélektani motívum, ami láncreakcióként indítja el ezt a mindenki számára kellemetlen dolgot. Az elbóbiskolást. Elolvasunk még legalább féloldalt, pedig nem is tudjuk, mit olvasunk.. a szemünktől még az agyunkig sem jut el az információ, talán pont ezért nem olyan meglepő, hogy inkább lassan becsukódik a szemünk, ahelyett, hogy hirtelen fölállnánk vagy elnyúlnánk a tv kapcsoló irányába, ami ilyenkor még veszélyes is lehet. Tehát csukott szemmel ülünk, a példa kedvvért most egy könyvvel a hasunkon. Békésen kezdünk el szuszogni, és amikor az állunk a mellkasunkhoz ér Isten ad nekünk pont annyi erőt, hogy felkapjuk kicsit nyálas fejünket és lefeküdjünk aludni. Ha valóban kicsit nyálas fejjel ébredünk nem kell megijedni, hogy nagyon bepisiltünk, viszont tényleg nyálas az arcunk, de ilyenkor ezt nem lehet letörölni, nem érdemes megpróbálni. Maximum elkenhetjük. Ezt hívom csiga állapotnak. Persze ilyen elbóbiskolt helyzeteket bárki előtud teremteni, tulajdonképpen nem más ez, mint amikor elalszunk, de nem a saját ágyunkban és a szervezetünk felismeri ezt. Ez roppant kellemetlen azoknak, akik metrón utaznak fáradtan, de ilyenkor szoktak felgyulladni a pipázók is. A reklámzabálókról a másnapi blogban írok, így is örülök majd, ha úgy csukjátok be az ablakot, hogy a csak nem romboltátok össze magatokat a leírtakig. Esetleg, ha mégis volt valaki bunkó, akkor:
ne ijedj meg. Nem emlékezhetsz az előző pár sorra, de pont rólad volt szó. Majd holnap elolvasod. Most kelj fel, de ne törölj le magadról semmilyen csúszóst. Csak elkennéd. Sétálj, esetleg ess egy nagyot az ágyadig és ha már benne vagy, akkor gondolj arra, hogy holnapra szép időt mondanak és lehet menni plüssállatokra vadászni.
