Halvány vonalak lábai tartják egymást nagyobbra, színes felhők elegyei fogják kelet szeleinek szürke hullámait. A vörösen izzó nap kapaszkodik az égbolt peremén, az alva festett hegyek hágóin. Lelkük apályai úsznak vissza, szolid békalábakon a végtelen tengerbe. Az üveghegyen is túlra, oda, ahol még nem kelt fel a nap.
-
Ott várnak már az élettelen színek, hogy különbséget tegyen köztük a fény. Ott várnak a rések, melyeket a színek fognak betölteni és persze ott vár ő is. Mert nélküle sosem lesz világ-osság. Kézen fogva, bármely folyó partján sóhajtjuk majd együtt a sötétben kelőkkel, hogy hej, de nehéz az élet színek és hang nélkül. Üveg vákuumokban hallhatunk majd mesét a zöldről és álmodhatunk árnyakkal, melyeket a régről fogunk fölismerni. Majd velük kérdezzük meg egymást arról, hogy mitől lét az élet. Egymás kezét fogva állunk majd a világ végén és lépünk még egy utolsó nagyot. Zuhanva csapjuk majd be életünk ajtaját.
üvegömben
2008.12.21. 21:36 hasy
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.