mindennap-ok?

Eljött az idő- nézett rá a sokat mondó semmire. Egy fellökött homokóra, és a fekvő nyolcas mért neki. Fénytollal csapkodott és lettek kisebb nagyobb pacák, a csillagok és arcok. Eleinte fény, majd az ő fia Ádám és a kor nőies hölgye Éva. Megteremtette a kapcsolatot, a szerelmet és az érzelmeket. Legyünk hazafiak, s nevezzük meg Budapestet célpontnak, mint kiindulás. Felhőtlen élet, a Duna fényei, a csillagok. És akkor még nem lehetett gyanús, hogy nincs rossz, hisz még nem is ismerték. Isten valószínűleg itt ronthatott keveset, vagy itt akart nehezíteni a szabályokon, amikor ugyanolyan embereket tett be kettejük közé. Az élet ment tovább, majd ahogy sejteni lehetett Éva elhiszi, hogy kialakult az egymás nélküli boldogság. Éva életéhez képest hamar megunja, bár tudja, hogy Ádámról nincs több szó, majd szentírásukban. Az ellentéteket a többi ember szülte meg. A (számtalan/mértéktelen) harmadik személye (életvitele/naivitása) a boldogságba szilánkként ékelődik. Ádám távozik a színről. Más felvonás után néz, esetleg van-e még hely az apostolok között. Ádám a két fal közötti résen préseli ki magából az önző, de őszinte könnyeket. Próbál elfutni, de közbe hátra néz. Vajon a fájdalmat a társasággal együtt teremtette az ember, vagy egyszerűen emberi gyarlóság és az önzőségnek egy visszacsapása. Ádám lassan hajlott afelé, hogy neki már igazából mindegy is, csak Éva ne változzon, és Évaként maradjon boldog. Ádám kifejezetten szimpatikus szereplővé kezd válni, mint szenvedő alany. Aki megérette, hogy bosszú-bosszút szül, meg hiába történne bármi is e világon, hiába ígérnék neki bármelyik csillagát, bármely zsebébe, tudta, hogy már mind ismeri őket Éva szemébe. Ádám bárhol, majd magában keres menedéket. Járja a hegyeket, völgyeket, felejt és már-már élvezi a magányt és cikázó gondolatait. Ádámnak nem volt tapasztalata, üres világba született, csak magára és Évával való viszonyára támaszkodhatott. Minden, amitől Ádám mától bölcsként él tovább, az vele született. Az ő lelkéből és természetes logikájából szülte meg saját fájdalma. A negatív dolgokból, tehát pozitív megállapításunkat szűrhetünk le, hasi kerül feldolgozni. Új szín. Ádám már érdemileg egyedül a világon. Ádám már bölcs, Ádám már élvezi a színeket és a természet kecses formáit. Barangol a világban, a színek között keresi/várja a történet végét. Nem félt a haláltól, bár nem is igazán érthette mi az. Viszont nem félt a rókáktól, a hangoktól, a jelektől sem. Csupán a sötétség volt az, aminek gondolatától feszengett. Szürkületkor sátrat vert és várta, hogy a nap másnap felkeljen. Ádám egynap a tengerhez ért. Egyfajta fordulópont és a végtelen újabb felismerése. Leült egy sziklára és hallgatta a köveken felverődő hullámokat, a sziklák suttogását. Nézte a partmenti havasok halványuló vonulatait a magas ködökben. Addig ült ott, amíg az ég peremére rá nem csúszott a nap. Parázslángú naplemente öltöztette a legszebb színekbe a tengert és Ádám gondolatait. Számára a tenger, mint a végtelen élménye, tiszta víz volt élete poharába. A parázslángú naplemente festette rózsaszínné a tengert, és újra gondolatait. A tenger, a végtelen, tiszta víz a pohárba. S kezdte megérteni a kevés jót a rosszban. Miért is veszítünk?-hogy kiderüljön mennyire fontos is a társ. Ez Nem Önzőség. Háborodik fel méltán saját vádjaira. Még mindig csak bámult maga elé. Magával ragadta az érzés gyönyöre olyannyira, hogy újabb szürkületkor már könnyen küzdte le félelmeit. Ádám rátalált arra, ki Évát majd pótolja. A tengerparton egyedül. Nem egy csinos, formás alakban, nem máshol a világon, hanem magában kell keresnie. Lassan kigyúlnak a fények, és neki a csillagok. Mintha több volna, mint eddig valaha, mindegyik egy érzés, egy pillanatra elég örök szerelem. Éjsötétjében a legkisebb fények is napként ragyogtak. Többet nem volt mérges Évára, hisz tudta, hogy a gondolatok tisztázására és az érzések megértésére kettejük közül csak Ádámnak volt lehetősége. Az ő missziója volt tehát a megértés és a csend.

..hogy magával vigye, mert évát, ő évának szerette.