mindennap-ok?

Gyere, kislépésekkel a széléig.
Csukd be szemed, de ne felejtsd el soha, hogy mit láttál!
Jegyezd meg és ezekből az emlékekből húzz ki sorsot.
Állj fel a szélére és egy halvány ceruzával rajzold meg a vonalakat.
Színezd ki, forgasd az íveket, mozogjon a rajz.
Rövid filmekre öntsd őket.
A felhőket el ne felejtsd.
De az embereket sem, bárhányan lehetnek..
mind különb, de ne felejtsd a természet egy.
A legokosabb természet a természet és az ember még így sem érti
Rajzold tovább persze. Rajzold az embert had higgyen létet.
Félelem és bűn. Ne hagyd abba! Ne foglalkozz velem,
hogy számomra a remény kelt félelmet.
Csillagok, eltöröd bennük a fehér ceruzát.
Ahogy beragyogják, ezt a mocskot. Nézd csak meg, ezt te csináltad.
A világ és forog. Színek és érzelmek. Egy tökéletesen relatív idő, így
a tér is-nem léteznek!
Az élet nem más, mint véletlenek hosszú párhuzama.
Értelmetlen, véges, sárgul a papír. Apró szakadások az évek korától.
Az élet megszületik és létezésének feltevése önmagában feleslegessé tesz bármit,
ami körülötte forog. Az lét túlértékelése..
Ne hidd el senkinek, még nem létezel, majd ha te magad leszel egyszer.
Egyszer, aki rajzol. Egyszer, aki lát. Egyszer ki magának, magában világot.
Ha kell százat, de most lassan nyisd ki a szemed.
Mondd el mit látsz?
A sorsot? Nem.
A jövőt, egy véletlen jövőt, melyet a legkisebb mozdulat örökre megváltoztat!
Hogy lehetne így bárminek értelme. Hogy létezne az ok és az örök.
Ha minden, ami lét az egy. A legkisebbtől a legnagyobb világig.

Nem kértem, de újra becsukta szemét. Megfordult és hirtelen minden elnémult. Nem számított többé az élet. Ha nincs élet, nevetséges egy kapcsolat, egy fájdalom. Létezik a természet, melyben helye van jónak és a sorsnak. A piros foltra esel, melyet valóban jól éreztél. Életed vére folyik szét rajta és egy bárgyú mosollyal hagyod itt színeid sivatagát.