mindennap-ok?

Amikor idén április elsején voltam itthon, néztem a csiripelő madarak kondenz árnyékát és ebben az időben, idén árpilis elsején voltam egyedül egy 110fokos fadobozban. Szép estét kívántam: ha esetleg lennél! és a gödörklub füvén éltem egy trikóban és élveztem a tavaszt, pontosabban a napsütést: ha esetleg lehetnél! Az akkori magamfajta suhancokra emlékeztetett minden arrafelé. (Arrafelé már térdig ér a toll.) Angolul tanultam és a cadik lemezét hallgattam egy kihűlt véreshurka maradványai mellett, majd felett ülve és mindezek ellenére, arra gondolva: hogy szép az élet. Hogy most igazán, valódi szép életet élek. Nélkülözve, ami szükséges, de nem feltétlen. A tabánban néztük meg még ezeste az egyik legreálisabban-romantikus filmet, aminek hatására újra szerelmes lehetettem az életbe. Csakúgy, mint eddig is, az underground és úgy-amúgyis, ő maga: a kultúra nyomott rám bélyeget. A jobb felső sarkamra. A hadobás pincészet legendás borát ajándékoztam, melyet a darabos mozgású nénikkel őrzött cba-ban sikerült elcsípnem. Az utóbb említett valóban bottal és botnélkül hasonló higanymozgással szenvedő nénik (az a fajta, aki élvezi, hogy szenved és még jobban, hogy elmesélheti és ezek valószínűleg komoly pszichés összefüggésben vannak és szigorúan meg is ölik kezdetben komolytalan áldozatukat) abszolút nem illettek bele sehogy a napba, főleg a dicsérő mondatok közé ékelve. Ellenszenvesek voltak, ellenszenves kutyáikkal együtt. Ahogy megfigyeltem, Budapesten minden sarokra jut egy őrült néni egy teljesen idegbeteg tacskóval. Ezek a kutyák, ilyen ellenszenves helyzetekben általában sohamegnemszületett gyereküket pótolja vagy elhunyt férjüket, mert a kutyás nénik a boltokban rendszerint özvegyek. Pórázon, tanítatlanul, egy idősebböregnek kiszolgáltatva. Mindez elsején, a bolondok napján. Érzelmi felindulásom elég passzív belső romantika, kulcs hozzá a napokban, a recently felegében: a tiszta báj, a leplezetlen titkok: egyes szempárok és pár őszinte sóhaj. A könnyek mától öröm/élet könnyek..