mindennap-ok?

Sötétség, közel fekete élet. A szél egy nehéz vasajtót táncoltat. A nyikorgás és a gonosz neszek nem segítenek túl az érzelmeken. Titkokkal összebújva várom a képeket. Egy rövid pillanatra a tánc erővé vált, egy rést engedett az életnek és már láttam, hogy itt bizony nincs vége. Fény bujkált előlem a sötétség alatt. A résen át már be is láthattam, sőt amint az utolsó levélt is felkérte a nyekergő szél már tisztán láttam az embereket. Fiatal arcok, valószínűleg arabok. Egy pince lehet valahol, minden rideg, szürke és ami lehet beton. Pár ólompolc és egy komótos ősz egy hosszú asztal közepénél. A nyikorgó ajtó kinyílt, aztán hamar becsapódott. A nő, a fehér nő zokogott. A terem kietlen, arab tudósok, vaskos könyvek és az említett hosszú asztal ősz ura. A hangulat zavaros, félt és zokogott. Leültették az idősödő férfivel szemben. Közelről tisztán látszott, hogy ő nem az arabok közül való. Fehér bőrű, régebben egész sármos lehetett. De kétség sem férhetett hozzá, hogy ő valamelyik luciferre. A szemében élt a gonosz. Összeszedte minden bátorságát és megpróbált hűen elveihez és emlékeihez élni.

Isten hozta. Került minket. De mi persze figyeltük, követtük minden lépését. Fáradt lehet. Miért nem mond valamit? Mitől fél? Nyugodjon meg, ne féljen. Nem akarom bántani, csak egy két dolgot tisztáznom kell és erre csak ön képes. Miért nem mond semmit? Kezd felbosszantani. Többen kezdték már így. Miért csinál úgy, mintha nem tudna semmiről? Tudja, hogy csak segíteni akarunk. Tőlünk nem tud megszabadulni. Furcsa, de kedvelem magát. A fiatalkoromra emlékeztet. Lassan félni kezd majd. Nincs bűntudata? Magán áll, mi segíteni akarunk. Meddig akar még játszani? Sajnálni fogja, hogy megszületett. Tudja, mennyi minden szól maga ellen. Szerencséje, hogy velem akadt össze. Ez egy lehetőség az élettől, ha onnan nézzük. Maga átlépett egy határt. Bomlasztó dolgokat írt. Emberi elmék megrontásában vagy bűnös! Lelkek megmérgezésében. Az elméd képzelete sötét. A sötétség, pedig az ördög lakhelye. Te pedig bűnös szavakkal, irtóztató szavakkal, sötét szavakkal, buja szavakkal, haragos szavakkal...

A nő nézőpontjából valamelyest érthetőbb. A nő süket. A férfi csak hadonászik, ordibál, majd fellöki az egyetlen asztalt a szerény vidéken. Egy kínai nő fésüli meg a nő, már az én hajamat. A férfi leül, az arabok mozdulatlanok, a levegőfagynak, elhagyta őket az élet.

Én a nő felállok, egy bátor könnycsepp hullik ki a szememből és remegő ajkakkal kezdem el beszédem az életemhez, a lokális halálhoz.

A babák földjéről jövök. A papírfák árnyékából. Egy képeskönyv lapjai alkottak, az ártatlanság poros utcáin. Barátság és szerelem meddő megpróbáltatásainak aszályából. Azokból az évekből, amikor az ábécé fakó betűi nőttek a húsevő növények gyökeréből. A könyvben tűvel keresztre feszített pillangó rettenetével. Amikor az életek az igazság cérnaszálán lógtak. És a szíveket városszerte tépték önzetlenségből darabokra. Amikor a szerelmem gyermekszemét a jog fekete kendőjével kötötték be. És patakokban ömlött a vér. Amikor az életem már nem volt más, mint egy óra percegése, rájöttem, hogy muszáj, muszáj, muszáj őrülten szeretni. Egy ablakkal beérem. Egy ablakkal a pillanatra, a tudatéra, a nézésére, a csendére. Az fa a kertben már elég magas, hogy elmesélje a fal jelentését fiatal leveleinek. Kérdezd a tükörtől megmentőd nevét. A lábad alatt remegő föld nem magányosabb, mint te? A századunkig elhozott próféták, a végtelen robbanások, a mérgező felhők, a szentírás visszhangjai? Barátom, testvérem, vér a véremből, ha eléred a holdat írd rá a napot. Amikor a virágokat lemészárolták. Ott voltam, láttam az ablakban. Ablak mely a magány kis kezeit tölti meg apró pénzekkel. Ahonnan az álmaim mindig lezuhannak ártalmatlanságaik magasságából és meghalnak. Érzem a virág illatát, amely a kimerült értelem sírján hajt. Az elnyomás és szüzesség leplében porrá lett nő vajon nem a fiatalságom? Felmegyek-e még valaha kíváncsiságom lépcsőin, hogy a tetőn járkáló Istent köszöntsem. Meghajlok a lassú tánc előtt. Érzem, hogy elmúlt az idő. A nekem szánt pillanat már a történelemé. Érzem, hogy már nem magam, hanem egy szomorú idegen kezei között élek. 'Mondj valamit', mi mást kérhet, ki az egyetlen élő dolgot nem érti. Szeretet már mondtam. Kínálom, mint az élet értelmét. Mondj valamit. Az ablakban egyesülök a nappal.

Lassan felállok, az egyetlen világos pont felé haladva változom vissza az éggé, az aktuális plafonná. A nő tudata az e világi értékek szerint bomlott.