mindennap-ok?

egy kék harmatos alkonyon
a szenvedő életek mentén
egyensúlyoztam keresztül
a csillagok hazugságain,
hogy a zsenge fűhöz érve,
ahol csend vár meztelen
a mélybe dobjam a reményt.

hallottam, ahogy koppan
búsan, édesen megtörik.
a szélre bízom magam,
még mindig meztelen
hátha megszán és elrepít..

"szerelmem, a leggyönyörűbb
tündöklő  fényeknek fogantja
ragyogva roppansz a végtelenbe
miben életem neked lett teremtve"
      -verses nyál, amolyan giccskerete
de az álom kér és nem tökéletes,
a világi elmédnek örökké véges.

a világomnak nélküled
végtelen álmai maradtak

engedd élnem az antik ifjúvágyat,
a perverzi faunt, a görög hősöket,
a buja isteneket, kik a tóvizeken
rózsák között nimfákért álmodnak.
ha nem hiszed: engedd megélnem
kit álmomban megteremtek,
kinek különc világot építek.

felnevelem ziláló álmokban
és a hibába, a durva gondolatba
taszítom, letépem ruháit és
ráerőszakolom a kéklőtengert.
a színes kínhalálon bénuláson át.

ó ha a tűnt idő egyszer megtérne benned
belátná az ember a becstelen életeket
és miután minden szerepét eljátszotta,
bálványainak sorát többporig rombolta
nem lesz már istene.. itt szinte vége,de
még belenézett a roppant ég szemébe.
kéjszomjas világ és te kielégítetted-mondta az ég,
                                                         festői drámaisággal
most büszke, szabad fejét felemelte az ember
míg az isten félelemmel vonaglott más oltárán.
ez az ember a múlt kínjától lett halovány.
de a magában biztos féle, ki a miértre felel.

kinek halmoz a festői dráma, melyben a kérdés
hogy miért a néma ég és a végtelen ezer csodája?
s ha folyton fölfelé szállunk látni valamit fent,
vagy csak a pásztor ki a nyűgös világokat őrzi.

de ha álmaim valahol mégis benned alszanak

szerelmes kis völgyem, s fényének hatalma
fáin száradó rózsák és gyümölcsök illata.
kit a vizek alján a szépsugarak fénye fürdet
gyermekkori, gyenge szűz, kit az éj tört meg.
rohanj át a zsengefüvön a reményt ne engedd
a bíborszínes méla folyamok pajzán habjának
üvöltsd meztelen mint a gyereknek szempárja
hogy adózz isten tajtékzó harmatos csókjának.
mert különös ritka báj ragyog benned…

de emitt a racionálban, az únevezett életben
fülledünk és poshadunk, semmilyen kiutat
nem látok az embernek, álmodozz meztelen
ékesen és haloványan és nézd a roppanteget.
dobj felé pár fakó csók pillantását, mert
a szentek erdejében, papírfáik árnyékában
sok felséges komorlik, néma márvány között
míg isten figyeli a világ és az ember szavait..