Najó, összeadom a háromszámot. 37, nem annyira rossz szám, de azért nem lennék vele napokig és nem őt vinném el azzal a repülőmmel, amit majd akkor veszek meg, ha nyerek tulajdonképpen bármin. Azt az utat már legalább 138 és fél embernek megígértem, akik közül legalább 2emlékszik rá és, ha lenne még hely egy 37 számára, akkor inkább elmesélném a 117diknek, hogy emlékszik-e még. Hát a lényeg, hogy egyenlőre nem nyerek semmin és kénytelen vagyok beérni azzal a ténnyel, hogy vagyok. Ezzel a tény megdöbbentett, de csak annyira, hogy 11ig nem nagyon mozogtam csak síklapokon, aztán neki álltam különböző iskolai csíkokat összerajzolni. Ferdinand Hodler neve lebegett előttem, szimbolista festményei is bebeugrottak, és talán éppen ezért mentünk rá el zsofeccal pont ma. A testéslélek fotó kiállítást nézegettük az elején. Moholy-Nagy és Robert Capa képei tetszettek nagyon. Izgalmas volt és feketefehér. Képeket láttunk háborúkról, győztesekről, de főképp a vesztesekről. Indiából és a világvégeiről. Így készül a halál.. csak egy gondolat volt bennem. Megkínzott ÁVHs, éhezők Indiában. Bőrtől a csontokig minden szenvedés, de közben a mosoly sem ritka. Boldogság látszódott rajtuk is valahol, bár kicsit sem őszinte. Nehézkesen másztam fel a lépcsőn, de örültem annak, hogy láttam. A világ hölgyeim és uraim. Talán tényleg test és a lélek. Minden ami ember állt össze pár fotó erejére. Egy picit nőhetett csak a szívem, egy darabig próbáltam leadni és talán a lehengerlően rossz ferdinandhodlernek sikerült is leennie a felesleg sziveket. Minden teremben 30festmény a tengerrel gyenge színekkel, 40000önarckép és 2szimbolista kép. A kettő összességében közel sem volt annyira jó, mint a fotókiállítás, de hát majd más dicséri ezt is. Mire haza értem már alig vártam, hogy pizsitlőjjek magamra, pedig még csak 6óra körül lehetett. Életem legjobb masszázsát tűrtem szótlanul, már akkor álmok húzták össze a szemhéjaim, de lassan kitalálták, hogy ez még nem az. Edzettem és a végén mondtam csak nekik, hogy na most. A rókák nászáról álmodtam. Nem teljesen tudtam akkor még, hogy mi. Esős időben tartják, egy erdőben, ahol csak törzsek vannak. Egy fa mögül figyeltem, hogy mennek el előttem a ködből előbújó maszkos emberek, a rókák. Japánok lehettek. A japán emberek rejtett agressziója, és perverziója kölcsönzött nekik félelmet a szemükre. Rövid ideig lassú dob és furulya szólalt meg. Elfutottam. Lehettem vagy 6éves. Anyám, de nem az itteni-az ottani várt, hogy nem ilyen gyereket akar, megbántottam a rókákat és ezért besoroznak majd a vietnámi háborúba, ha eljön az én időm. De ezt már nem vettem be. Nem köptem le, de úgy hagytam ott és futottam a csatornáig, amire lépve már tudtam, hogy felébredek 4óra és hol van még a reggel.
