mindennap-ok?

Sötét, mely fénynek hiánya
Benne mécsek lángja. A
Sötét éj, a levegőt, de
benne csillag látszik pontnak.
S sötét az ember lelke, se
mécs se csillag nincs benne.
Egy gyenge szikra, mely
fényt csiholna. Nyomorult, 
mely gondolatok szerve, ki
fénynek hirdeted magad. 
Ha fény vagy vezess!- 
mutasd bátran, ha kell csak
egy lépcsőn az ígért utat. 
De nem ragyogsz- ezt nem
gondolom, már tudom!, így
méltán lettél hű gondom. 
Nem kérdem, hogy mi leszek?
csak annyit mondj, mi vagyok?
s leginkább miért vagyok?
Boldogságért, melyet csak a
jövőm adhat, fájdalomért, mely
történelem. - a jelen lett
tapasztalat. S másokban él
magának az ember. Így pedig
magának születik, mert már
önmagában saját világa?
S ha már magában világ,
csak érte születik-e, mint
álom él tovább az ébernek.
De ha nem egyedül, hát társban
éljünk-e együtt jót, s rosszat.
Mely jelenthet örömet, bánatot,
mély sebek, könnyek bírását.
Éljük így életünk, vagy sírjunk a
síró világgal? Vannak, kik élnek
nem így, de hasztalan. Kik
küllemért élnek, s személyt nem
érte- mivoltában látnak. Hányan
szúrták a tudatlan életét saját
javukra, s mi lett büntetésük:
értelmüknek szörnyű kínhalála.
S hány volt ki más javáért halt
némán, végül jutalma csakúgy
fájó halála. De itt, ki áldozat,
kedvéletét nem dijért adja, de
hogy másért sajátját láthassa,
ha benne csak magányban,
s így halálban lenne társa.
S ez használ-e vagy sem?
-A kérdések kérdése ez!! és
nem a "lenni vagy nem lenni?"
Lesz-e még időnk a korra,
melyben a jók látnak, tekintetlen
szemnek, kornak, logikának?
Érzésnek élni, lehetne majd ez
címe: az őszinte boldogság szíve.
És a kérdés megint csak,
Mi a boldogság? melyet minden
ember másban élhet. S folyton
keresi. Érte kűzd, fárad. Ha
a boldogság határa a személy-
logika, hogy többet nem ő, hanem
ő érte él. Ő tehát a boldogság,
s mint boldogság életem célja.
Ha kell egyedül zárom magamba.
De vigyázz! A boldogság nem öröm,
a kezdő lét gyenge víziója, melyet
kínok erősítenek, de megölni sosem
lehet. Egy vérző vad zsákmány ő
tehát, az eltalált.  Talán ez
mit most boldogságnak nevezek,
millió eltalált érdek. De új napban él
még halvány reménynek - sugára
kiégethet bármit, mi múlt, főképp,
ha gyarló halandó. A múlt mind
fájdalom csupán, jövőnk bár
reszkető, de remény, az érzelmi
bölcsesség játéka. Így kérem, hogy:
Legyek! Bár volna velem a világnak
célja, egy átmenete, mert életünk
lényege a szeretet, és asszimetriája.
Mint a fa-virágzik, majd elvirít.
Mint hullám, ki erő, majd elsimul.
Szálló kő, mely egyszer lehull. De
őt a FÖld vonzása, minket a világ
fájdalma húz közelebb magához.
Az érzés, mely fények csillagán,
bárányok felhőin, és a keskeny
résen beszűrűdő fényen ballag föl,
s jár alá. Biztosak a változás izgalmas
fájdalmába inognak, aztán őket is,
mint sötét a fényt borítják el.
Kit még meg nem szállott e gondolat,
nem fázott, nem remegett még soha,
Nem tudja még: mi a hideg. Mert e
gondolathoz képest napsugár a
világ összes fájdalma, egy kígyó,
mely szívünkön át csúszik végig,
majd nyakunkra tekerőzik,
s torkunkba folytja a lélegzetet.
S, ha fényt itt végleg nem kapok,
fáradtan hajtom majd a szemem
sötétnek, hol majd vele álmodom.
Vele ketten, így újra boldogan. S
könnyebben, ez lenne a gondviselés,
hogy Istenből meríthettem életem.