Mert amikor elhagyod, akkor nem hozzá mész vissza, hanem ahhoz akihez tudsz. Mert hiányzik, hogy valaki megöleljen, hogy valaki kicsit szeressen-és úgyis csak ő tud. és úgy csak ő tud. Így végül bizonyos, szeretlek. Nemisakárhogyan. Aztán oda ültem melléd a padra, gondoltam majd szomorúan boldogulunk a nap alatt. Zöldülő rét virágokkal, csicsergő madarak-jelen pillanatban nincs is szebb. Mint te és ők. Amikor a jobb lábaddal köröket rajzoltál a homokba, és amikor a körökbe én szíveket tettem-nem tudtam, hogy mit csinálok. Esélyem sem volt védekezni. ERőszakos szíveket.., de azért rám nézett. Hatosok lettek, maszatok és utoljára lehulló levelek. A szokásos, unfair, a szokásos élet túlzása, hogy a szemembe nézhet és elvarázspálcáz vele. Bármennyi képzeletet meghalad és mindent látok benne, amit valaha is látni akartam. Az utcákon, a tereken és az ő pici szívében. Persze, mint minden varázs-ez is megszegett. Elcsalt gondolatok és apróbb felhők. Bűnöztem, virágokat téptem neki. Frisseket, méheknek menyeit. Pedig ez már csak amolyan halotti tor, amolyan sírra való vigasz. Ösztöneim mesélték, hogy az emberek mind egy vagy más virágnak képe. Te orgona vagy, és ketten ez a csokor.
lencse
2009.03.30. 23:53 hasy
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.