Nincs ember, akit ne gyötört volna valamikor egy nagy, komoly kívánság. Egy, akár több gyarlóság és megvetendő boldogságért cserébe. Az ember, mint olyan és mint olyan kihaló félben lévő állat ezen képességeit és impulzusait a tudósok soha, az emberi lélek pedig talán sosem fogja megfejteni. Értsem ezt mértben-az okában, az idejében, de talán még is csak az okában. Kétségtelenül létezik, mint egy primitív, semmi másra vissza nem vezethető érzés. Persze az esetek többségében ott van az épp és más elmék józansága és tudás vágya. Az ész merő harcában tudunk csak megfeledkezni róla mindannyian. Néha vannak lépések, amik után zuhanok egy mélyebb életbe, egy sokkal depresszívebb dimenzióba, ahol talán még Mikulás sincsen. Ott a padló alatt keresem a meghagyott és csak kicsit átrágott dolgokat egy bajtól vagy csupán a nap utolsó energiájáit felemésztő teljes elkeseredéstől, amitől már csak egy lépcső vezet a neméletfelé. Amikor már térden állva fekszem, akkor kénytelen vagyok eltűrni, hogy ez az érzés, a tehetetlen ember és ösztöne elillanjon látó köröm elől pusztán meggyőződés, hit, ízlés és helyhiány miatt. Az ajtókat holnapig bezárják, jegyeket csak ráfizetéssel tudsz venni, annyit pedig nem ér az előadás. Inkább alszom rá egyet, utána csukott szemmel is felállok a padlóról, leporolom a térdemen maradt bút és szemetet. Kinyitom a szemem, hogy a legmélyebb őszinteséggel mondhassak semmit, de annál többet mondót bárkinek és tulajdonképpen tényleg bárkinek. De mégis csak ott maradt az érzés.. Magamba dörzsölöm, megenném, de nem tudom és a hasam is gyakran fáj attól, amit még nem is ismerek. Hogy a semmit zárjam holmi látszat kabinba-az élet hungarocelbörtönébe területlenítem el magam, hogy tovább éljem az életet, amit mindenki él. Amire mindenki a jóért született, aztán meggondolná magát, ha még szabad. Ahol mindenki más és még is ugyanaz. Talán én sem számítok, sőt te sem, de még is mennyi érték lapul bennünk, már annál a ténynél fogva, hogy létezünk. Felszálltam a villamosra, szuszogtam, aztán egy mély levegő. Megelégedve a pillanattal, úgy 100év múlva kifújtam és a problémáimmal közben megtelt poharat fellökve és egyből megalázva ugrottam le a harmadik lépcsőről is. Halkan, csak említésként jegyzem meg magamnak valami máshonnan kitépett gondolatra, hogy én most akkor jól teszem-e, azt hogy élek? Tudok-e másokért élni és vannak e értékeim? Nem tudtam magamnak őszintén válaszolni és csak az éjjeli gondolataim jutottak eszembe. Az élet tele lesz kérdésekkel.. hagytam másokra az egészet. És mindegyik kérdésre lehet majd később is szépeket és jókat válaszolni, csak hát senki sem tudja majd megmondani, hogy mi is a helyes válasz, a kérdések nirvanai. Mi az élet.. A reggeli témától eltekintve csak valami fáradt probléma felvetéssel próbálkoztam bármelyik létező transzcendens hatalomnak. És persze ott állok szemben, az okokat nem értem, az idő adott, mint minden pillanatban. Érzések és még megfogalmazandó, de biztosan születő kívánságok egy testnek és a benne élő léleknek, hogy maradjon legalább addig, ameddig lehet. Ameddig kedve van. Ameddig boldog és ez elvárás. Még gondolata sem villant föl agyunkban soha, egyszerűen, mert fölöslegesnek találtuk volna. Nem láttuk volna szükségét ennek az impulzusnak, ennek a hajlamnak. Nem tudtuk volna fölfogni szerepét. Nem tudtuk megérteni, azaz nem tudtuk volna megérteni, miben járulhat hozzá ez az emberiség céljaihoz, csak időlegesen egy darabig örökké. Ez az impulzus óhajjá nő, az óhaj kívánsággá, a kívánság ellenőrizhetetlen vágyakozássá, s a vágyakozás pedig cselekedetté. Sajnálat és beletörődés. Maga a vágy az órák haladtával erősödik. Közeledik a kihasználatlan, szabad élet új fejezete. 'Reszketünk az erőszakos csata halmától, mely belsőnkben folyik-a határozott harcol ott a határozatlannal, a szubsztancia az árnnyal.', mint ahogy azt már Poe is megírta egyszer. Egy szakadék partján borzongva kéjelgek a zuhanás gondolatában. Ha nincs, aki szeret annyira, hogy megakadályozzon, vagy ha nem sikerül valami hirtelen és utolsó kísérlet visszarántani magunkat s hátat fordítani a mélységnek: ledobjuk magunkat, és összetörünk, mint egy pohár. Ismét a padlón fekszünk majd és feleslegesen porolgathatjuk magunkat, mert nem előre néztünk. Akárhogy vizsgáljuk ezeket és a hasonló cselekedeteket, azt találjuk, hogy egyedül csak s kizárólagosan a 'perverzió' szelleméből származnak. Csupán azért követjük el őket, mert érezzük, hogy nem kellene.
wikipedia
