Minden egyes nap, amikor az angyal rég említett aurájára várok - örökké valóság. Soha sincs sehol, de mindig ott van. Késik. És egyre inkább félek a tűztől, ami szemében kékesen lobogtatja a közénk, életnek alkudott kapcsolat zászlaját. Csak álmunkban más tündérekkel és gyönyörű, de hazug színekkel mondhatom neki, egyedül én, hogy: szeretlek. Szeretlek angyalom, angyalom aurája. Mindig várok, de ahogy romlok és amíg az időt is saját vasfoga emészti addig te is bennem változom. Hirtelen papírok fecnijére lassú vonalakkal rajzolva, az eső hangjában, a villám fényében és fenn az égen, ahol majd találkozunk, ha az élet nem ad lehetőséget a sorsnak, hogy ő legyél te egyszer. -Nem, ami késik változik. A magamban idill történések és személyek megalkotása hosszú, de egészen egyszerű feladatnak bizonyult. Az eredmények rögzültek és bárminemű változás csorbát ejt a szenvedélyen. Az idő pedig változtat. A képzet késik és elmúlik. Vele a szenvedély, az álom-az élet értelme. Az űr marad helyettünk és a réghalott csillagok fénye, amelyeket senki sem lát. Sötét van. Ez lenne tehát a tökély, amit álmodtam. Elmúlt netán vagy még meg sem született. -Soha sem fog, csak bennem, álmaimban élhet. Ezért fontos, hogy ne késs és válaszolj maradék álmaimban.
ami késik elmúlik?
2009.04.06. 09:43 hasy
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.