Most mindegy végülis, hogy álom volt vagy nem, de most maradt meg először az álom éntágítása olyan erővel bennem, hogy már leírhatom a körvonalait. Szóval éntágítás. Úgy értem, olyan vetületeim lettek, annyira éreztem, hogy én vagyok a filmnoárból a keserűség, ahogyan csak kevésszer. Vagyis nem, talán mégsem mindegy, hogy álom volt, mégiscsak lehet ennek jelentősége. Szóval az ember néha olyanokat tud összeálmodni, nőket, férfiakat, érzelmeket, olyasfajta önmagát, amikhez az agyának nem kéne, hogy joga legyen. Hogy lehetnék én álmomban az, aki nem vagyok, ráadásul erősebben, mint éber énem. Hogyan lehetek én az, aki mindig akartam volna lenni, de ez túl szürreális, ez még álmainkban sem ilyen szép. Majd szétrepedek ilyenkor a belső pluszoktól, az új gondolatoktól és az élet új színeitől. Hogyan lehetnek lelkem ellenségei az általam álmodott életköltői, kik tehetségesek, hatalmasok és úgy bolondok, amennyire bolond én se ébren, se álmomban nem tudtam lenni. Pedig el se hinnéd, hogy hányszor próbáltam. Hogyan lehetek megrekedve még mindig ebben az önmegszerető önáltatásban. Ilyenbe bele szoktak(szokás) bolondulni, legalábbis az egészséges emberek biztosan:)
az álom ars poeticája
2009.05.01. 23:56 hasy
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.