Ma ismét megnéztem a kiállítást. Borzasztóan tudom élvezni a lét elviselhetetlen könnyűségét, a kedvezményes jeggyel váltott, következmény nélküli megpróbáltatásokat. Mind e közben, a teraszomtól nem messze fekvő hajléktalan már több, mint egy hete köhög és fújja az orrát. Büszke vagyok rá, hogy ugyanazalatt az ég alatt fekszem le, mint ő. Persze 30fokban könnyű erről írnom, de ha a kolosy téren igazat mondott és valóban elveszítette a gyermekét, akkor onnét kezdve bármit is követett el: nem tudok haragúdni. Valószínüleg nem nagyon van ennél kegyetlenebb dolog, amit az élet adhat és valószínű ez az a fájdalom, amiben nem tudtam még megtalálni Istent. Kicsit elmorfondíroztam ezen és a tiszteleten, amit iránta inkább érzek, mint tanusíthatnék bármikor is. Neki nem adtam még pénzt, legalábbis amióta ismerem azóta nem. Sokak vannak, köztük pár barátom is, akik nem tudják elfogadni a hajléktalanokat és semmilyen szolidarítást nem vállalnak. Vagy kegyetlenek vagy elzárkóznak a problémák elől. Pedig napnál világosabb, hogy egy valami marad ki az élet mindennapjából, ami egyre inkább mélyre sodorja őket: a valaki. Valamilyen szeretet, valamilyen érzésnek az ölelése. Persze köztük is vannak rosszak, még akár épp elmével is, de hát hol nincsenek? Ahogy ő mondta nekem egyszer: az emberek tökéletlenek.
szomszéd
2009.05.19. 23:57 hasy
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.