mindennap-ok?

..7felé csaptunk a lovak közé. A biztosítási papírok kürti kris(z)tófával és a jó öreg volkswagen rókával. Elengedhetetlen feleslegek, eldobható sátor és darabokra szedett kerékpárok és.. szóval a lurdyház környékén fordultunk vissza a kis hittanos utitársam ajánlóleveléért a helyi cserkészekhez. Utunk tehát csak olyan fél9től kezdett hasznos lenni az erdélyi uticél cseppet sem kapitalista érdekeit tekintve. Tehát pontosan akkor, amikor még a budai rakparton állva a fekete suzuki swift mögött- aki egy pár perce suttyó módon előzött meg a batyeszon a 'laci' rendszámával- elmélkedtünk az egyik pirosnál. Laciék ketten voltak, mindketten nagyon kopaszok és legalább ennyire izmosak és kidobtak egy narancs pallmalles dobozt az ablakukon, amire kristóf reflex szerűen, de mégis szolídan rádudált. Elképesztően kemények és könnyen lehet, hogy szörnyű ostobák is, tehát kidobtak válaszul még egy narancs színű pallmall dobozt. Az autónk hosszan dudált (mármint a rögtönzött Rózsa Sándorunk), nem mintha bármi komoly talajeróziót okozna a két szemét az anélkül is siralmas budapesti környezetben. Beloptuk magunkat Laci szívébe, kicsatolta a biztonsági övét és 3km/h-val elindult. Mi felálltunk a járdára, amikor Laci már egy minimális biztonsági korlátnál, kb. 40méterre tőlünk járt. Kis egérutat kaptunk volna magunktól, de Laci hamar rükvercbe tette autóját. Mosolyogtunk, remegtünk és elindult a meleghugy a lábunk szárán. Férfiasan és mégis merészen átmenekültünk a szembe sávba, majd az attrocítás tárgyát képező narancsos pallmallt felvéve elindultunk Arad felé. Lacinak hála az alapok hangjáért és a mesebeli hugyszagért (félelemszag). Az eset után még hosszú percekig kínosan röhögtünk és levezettük magunknak a további lehetséges kimeneteleket. Csak a shengeni határon derült fény arra, hogy helység táblák hiányában mégsem Aradra, hanem Temesvárra megyünk, már az első nap. 'Drum bun'-jó utat, mondta határ lelkes őre, a román haza büszke fia. A táblák szerint még bő 80km-re feküdt a határtól a keletmediterrán Temesvár, de addig a szocreál minden még létező betegsége kísért minket az úton. Románok és cigányok lakják a bádogtetős határvidéket. 45fokos szögben álló villanyoszlopok, autópályán tehenek, Jocó és Zsólti bandák, kosz rohadás szemét, ledlámpás és kígyóbőr cipők, román bohócok, rossz és haldokló daciák és mégis valamelyest szimpatikus román valóság a kapitalizmustól messze távol. Valahol a tízezredik Eminescu úton (akit a román nép egyöntetűen és rajongva imád) haladva pillantottuk meg Temesvár fényeit, a füstös iparnegyedet. Az emberek láthatóan, letagadhatatlanul és minden kétséget kizárólag büszke románok, ami itt egyszerre hasznos és bevett szokás. Erre az egy dologra igazán büszkék, no meg a daciára természetesen. Románia Eu. tagállam 2008.január1. óta, ami abszolút nem látszodott, sehol, viszont a román zászló mellett mindenhol volt legalább egy EU-s zászló, sőt volt ahol AC/DC-s is. Az EU tagság számukra igazán fontos, hiszen kis remély kilépni nekik ebből a helyzetből, vagy legalább átlépni egy kevésbé rossz 'kakiba', mint ahol jelenleg sokok élnek, eu plakátot ragasztanak, mindent román színűre festenek, majd meghalnak. Bár ez útinapló szerű humor- és komolykodás, azért módjával eresztek majd bele kemény kritikákat, gondolatokat és rosszul sikerült képeket. Próbálom majd realben vissza adni a román valóságot. Az üres rendőrautók az út mentén egyáltalán nem tűntek fenyegetőnek és még a sertés influenza (r2d2) hírére sem riadtunk vissza attól, hogy jókedvűen haladjunk el a Timisoerana tábla mellett  szigorúan (a döcögős) 90el. Egy kellemes kis belvárosi utcában leparkoluk az autót, majd a bringákat összerakva már a centerben tekertünk. Az elegáns boltok szarszagja hiába csalogatott. Ittunk egy sajátos welkám drinket, valami szörnyűt, de ezt mind a kristóf álta, fizetett is a nejlon leijel 11et. A felfestetlen utakon agresszívan furikázókról kiderült, hogy civilben egész nyugis emberek és akkor még nem is sejtettük, hogy ennél már csak jobb lesz. Miután mindent lefényképeztünk és még magunkat is párszor, felhívott a Mari, hogy a csíkszeredai kulcsok helyett a balatonit adta oda. Jót mosolyogtunk, meg jó sztori, mentünk tovább. Betipogtunk az első látnivalónkba a hasznos erdélyútikönyvünk 382.oldala szerint, hogy egész unalmasan lehessek pontos. Az ortodox katedrális lélegzet elállítóan gyönyörű és hamar észrevettem egy számomra rettentő furcsa dolgot. Hősies és magyarokat megszégyenítő módon mindenki vallásos. Legyen az hajléktalan vagy valamelyik prostituált a sarokról. Minden megcsókolja és több keresztet vetve térden állva imát mond az útmenti és a templomi ereklyék előtt. Ez itt mindennapos és egyből elérte, hogy kicsit szégyeljem magam, ami miatt előítéletes voltam a románokkal szemben. Én, egy hozzájuk képest legalább részlegesen suttyó magyar. 'we were looking for old records', de próbáltunk románul is tanulni, mivel itt semmi sem igazán külföldi. Gyakorlatilag csak a román nyelv létezik, tehát az étlapról választott valami, a későbbi palacsintát elfogyasztva fáradtunk tovább a városban. Szállások után sikertelenül kutatva jutottunk el egy iskola igazgatónőjéhez, aki bőven a munkaideje után még 25percet magyarázott, de inkább segített nekünk. Végül egy katolikus plébánia rendházában kaptunk ingyen szállást egy nagyon kedves nővértől, német tudásomat végletekig és ravaszul kihasználva. A mezítlábas mesék archívjából kellemes részeket hallgatva aludtunk két órát. Este még lementünk arra a helyre, ahol a Kristóf játszik majd holnap és megismerkedtünk a szimpatikus Floriannal, aki az itteni ügyeinket intézi majd holnaptól. A mai napunk végén, a mai napunk otthonában még megnéztük Woody Allen és a világ második legjobb gitárosát (seanpenn ismét hihetetlenül jó), majd nyugisan elaludtunk a sci-fi hálózsákunkban. Veszélynek nyoma sincs. A románok jófejek.