Azt hiszem, eddig részben félre értettem magamat. A bizonyos szerepeket, amiket az életben felveszünk, egy bizonyos közösség kedvéért, azokat egészen mostanáig, teljesen negatívnak véltem. Naivnak és egész egyszerűen bénának. Szerencsére volt erőm rájönni, hogy tulajdonképpen az életem majdnem minden részét és helyszínét én is valami ilyesmi szerepben játszom. Mindenki, köztük (sajnos) én is ezeknek a szerepeknek próbálunk megfelelni és csak egészen ritka alkalmakkor lehetünk saját magunk. Ha egyedül vagyunk boldogok, vagy ha álmodunk. Ez az állapot viszont, csak teljesen őszinteséggel és objektivitással érhető el. Objektivitással nézhessük magunkat kívülről, hogy igen ez tényleg mi vagyunk. Esetleg egy jó minőségű film szalagja, ami széttört álmunk, netán szívünk mozaikjából lett kirakva. Csak lepereg, mint a tegnapi versben is. Lepereg és állhatunk ott boldogan, mert megtaláltuk magunkat. Ez egy fontos rádöbbenés, amely nem egyszer, hanem többször jön el az életben. Mivel, ha egyszer megismerjük magunkat és elhatározzuk, hogy ezen az úton kell tovább menni, akkor az nem jelenti még azt, hogy tényleg azon is fogunk tovább menni. Ez nehéz munka, minden tekintetben. Tekintet az említett őszinteség, a koncentráció és a cél iránti elhívatottság. az énmotiváció. Az ilyen elfelejtett, végül megtalált ének nagyon ritkán változnak. Még ha az ember külső "szerepei" változnak, ez a belső én-akkor sem változhat. Nehéz ezt érteni, de könnyű rájönni. Nekem jópárszor volt ilyen élményem, de egy kettőnek a 'felbujtójára' még mindig emlékszem. A pesti színház ünnep című előadása az egyik. Weöres Sándor hét változat az énekek énekére. Az én pán péter. és a Patch Adams. Jó pár színész és SZEREPEIk. Színház az egész világ mondhatom ma ismét, hiszen érdekes, hogy legtöbbször színészek szerepei, melyek csakugyan nem valóságosak, dobnak át a ló túlsó oldalára, ahol már amúgy is én vagyok. Ez is afféle kultúrsok, hogy saját szakzsargonommal élhessek. Saját énünk megtalálása a világi szerepek között persze nem feltétlenül öröm, rádöbbenthet minket ezer hibára velünk és a világnézetünkkel kapcsolatban is. De ezek a hirtelen jött, akár negatív élmények akárhogy is, valahol boldogságot kölcsönöznek szemünkbe, hiszen ott és akkor tisztában leszünk vele, hogy a járandó helyes úton már gyúlnak fel a fények. Eddig ugye és így már körvonalakban is, de valahol minden szép. A problémák a problémákkal vannak. Rövid említettem már ezt, de most kifejteném pár sorral hosszabban, afféle téma elszelektálás gyanánt. Szenved a világ embere, tele van problémákkal. Innen a pesszimizmus, innen az agresszió, innen a fegyver, meg a gyöngék hatalma és a hosszú sor satöbbiek. Szóval a probléma. Az a probléma, amit mindenki anélkül oldana meg, hogy ismerné a saját útját. Az esetek többségében a felvett szerepek problémáival törődünk és nem a sajátunkéval. Lehet, hogy a problémák valójában nem is érintenek. Összefoglalva: Azokkal a problémák miatt szenvedünk, amik a felvett szerepünk problémái és nem is a mieink. Tehát a feladat szép sorba: megtalálni magunkat és azt mellénk, aki mellett meg tudjuk tartani elveinket-tulajdonképpen belső énünket, az igazi álmunkat. Mi vagyunk az álmunk-e vagy éljünk most tovább, mint ha mise történt volna.