mindennap-ok?

Ez egy kiállítás, de csak mert nincs más szó rá. Ezt már akkor is tudtam, amikor még nem volt semmilyen közvetlen élményem vele. Régóta terveztem a látogatást egy jó kis ernst múzeummal egybekötve és egyre inkább hajlottam volna a múzeumok éjszakája felé, amit holnap tartanak a lelkes szervezők a részegnél részegebb kultúroknak. Talán éppen emiatt néztem meg ma, hogy lehessek a képekkel egyedül és amennyire lehet csendben.. A sárgás metróból mentem a fénynek. Pontosan tudtam, hogy a mellettem elhaladó emberek közül ki az, aki a kiállításról jött ki. Féltem, hogy nem fogom tudni felvenni azt a szerepet, mely szerint mindenki, de ma főleg én egy önművész. Féltem, hogy nem fogom tudni elmondani a képeknek, hogy mit gondolok róluk és ez milyen földönmesszetúli motivációt húz ki belőlem és az élet közeljövőjére. Végül abban maradtam, hogy a képek majd valahogy elmesélik, hogy ők mit gondolnak rólam. Melyiknek tetszem és melyiknek nem. Melyik lesz szerelmes és melyik fogja bezárni előttem az értelemhez vezető végtelen kapuk zárát. Féltem, hogy a Mi Vida csak agresszívan próbál kicsikarni belőlem némi érzelmet? A cím nem ijesztett el (az életem). Határozottan arra vágytam, hogy a gondolatok megerőszakolják az agyamat. A gondolatokat nem kölcsön akarom venni, csak segítsenek megszülettetni. Lassan lépkedek a műcsarnok felé. Gyönyörű, nagyon szeretem a hősök terét úgy, ahogy van. Belépek a limonádé illatban pezsgő büfék közötti kapun. Egy szocreál jegyszedő hölgy beszélgetését vártam ki, majd egy kedvezményes kombinált bérletet kértem (persze elszaladt alólam az idő és az ernstre már nem maradt időm). Az előadástól egyáltalán nem félő jegyszedő magyarázta el, hogy mi a merre. A bejáratnál egy világító panel rögtön a lényegre tért: Brighten your mind. Már nagyon irigyeltem azokat, akik bementek alatta, de most én is itt vagyok. Elhúzom a függönyt és kész vagyok arra, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy képes vagyok befogadni, mi több erényt kovácsolni a kortárs művészetből. a függöny mögöttem visszaalszik, ő már álom. Elsötétített teremben találtam magam, ahol Pipiotti Rist Homo sapiens sapiens című videóinstallációja – egy új Paradicsom pozitív üzenete – vibrál a plafonon egy körülbelül 25négyzetméteres kivetítőn. A cipőt le kellett vennem, hogy ráfeküdhessek a szőlőlevél formájú ágyacskák egyikére. Kerestem magamnak egy szabad levelet, rózsaszín és kék színűek voltak - a fejüknél valami szivacsszerű hernyóval összekötve. Igyekeztem megfejteni ennek a kapcsolatnak a lényegét, de egyelőre elvarázsolt a helyzet. Hanyatt dőltem és végig néztem a videót. Különböző érthetetlen formák, egy erdő, egy meztelen vörös hajú nő és egy férfiasságával elégedetlenül játszó férfi. Miközben a meztelen nő már a sokadik dinnyét nyomja szét a testével lassan átadtam magam a múzeum akaratának. Nem kérdeztem, csináltam, amit mond. Tulajdonképpen kifogyhatatlan bátorságot merítettem abból, hogy a műcsarnok kellős közepén fekszem, akárcsak egy park füvében. Ez az élmény alapozza meg azt a ritkán tapasztalt érzést, ami a kiállítás egészén végigkísér, hogy valaminek a része vagyok, egy apró, fontos és különleges csavarrá válhatok a nagy gépezetben. Hiszen mi most együtt valami olyat teszünk, amit nem illik. Heverészünk egy impozáns és tiszta épület padlóján. Valójában alterkodás az egész, de ezt mindenki először elfogadta, majd élvezte. A hátra lévő termekben magától értetődően a földre lehetett ülni, egy időre elmúlt a komor-hideg sztereotípia. Ebben a szekcióban még három videót mutatnak be, Tabaimo és Kimsooja munkáit, továbbá Candice Breitz hat csatornás videóinstallációját az anyaságról. A művész hat színésznő filmekben elhangzott mondatait gyúrja össze fiktív párbeszéddé. egyszerre megrázó és megmosolyogtató, de leginkább emberi. Breitz őszintén, manírok nélkül adja át meglátásait a szülő –gyerek kapcsolatról és az anyaságról. Érdekes téma az anyaság, bár azt kívántam, hogy tovább gondolhassam egy női aggyal a látottakat. A másik installáción egy tetoválásaitól levélszirmokként megváló test lesz meztelen, majd talán unalmában önmagába roskad és szirmokban ő is szétesik. A szekció utolsó jelenete pedig egy videó, mely egy folyó mozgását mutatja, ami rengeteg szemetet és farönköt szállít balról jobbra. Egy mozdulatlan pedig nekünk háttal követi az eseményeket. A következő teremben már égnek a lámpák és a többértelmű üzenetek. A téma sokféle: barátság, család, a nők egyenjogúsága, erőszak, brutalitás, globalizáció, társadalmi különbségek, a földi menny és pokol. A művészek komoly kérdéseket feszegetnek, de a mérleg mégsem billen semerre, egyensúly és harmónia jellemzi a kiállítást, amellett hogy az alkotók egyértelműen állást foglalnak valami mellett vagy ellen. Nem mondani akar, hanem rávezetni. Nem gondolkodtatni akar, hanem együtt gondolkodni. Nem közölni, hanem kérdezni. Figyelemfelkeltő és mégsem erőszakos. Itt található az „Egy életre megrémülve” sorozat, mely a gyermekkorban elszenvedett sérülések pillanatait ábrázolja, melyek később aztán egy egész életre hatással lesznek. A szomszédos falfelület lök még egyet minden betegségen. Egy riasztó képmozaik. Ráadásul egy egész falat betemetett az erkölcstelenségig kihúzott 'bizarrítása'. Itt Enrique Marty festményeit helyezték el, amiket az alkotó a családtagjairól készített fotók alapján festett, némileg változtatva az alakokon, hogy kifejezhesse hozzájuk fűződő érzelmeit.. a lány a sarokban Enrique Marty testvére. Azért festett neki olyan hosszú orrot, mert folyton hazudik. Már itt el határoztam, hogy ha hazamegyek, előkeresek pár fényképet és rajzolok rájuk, hogy amíg emlékszem a helyzetre és a szereplők jellemeire, addig alakíthassam a rideg pillanatot történetté. Itt kezdtem el dúdolni az amelie dallamát. Zsebi már egész szépen játssza zongorán. Mivel ez az első terem, ahol nincs zene és csend honol, ezért világos volt, hogy a középen elterülő fej, amin különböző anyagok alkotnak kört előbb utóbb megmozdul. Egy darura erősített drót húzta fel pár méter magasba. Egy szép arab hölgy rajzolódott ki. Kecsesen lebegett, de minden porcikáját ruha takarta. Hirtelen egy reccsenés, a daru elenged, majd a fej óriáskoppanással tör le a talajból pár darabot. A világos termek sorozatát megszakítja két szürreális mű, egy hat csatornás videóinstallácó –Marina Abramovic „Balkán erotikus eposz”- és Shirin Neshat „Az utolsó szó” című filmje. A földön feküdve, ülve nézte mindenki a mélybe nyomó, majd pár napra eltaposó gondolatokat. A kiállítás végén foglal helyet Thomas Hirschhorn „ENSZ miniatúra” című alkotása a háború témáját feldolgozó munkák mellett. (Ángel de la Rubiának a balkáni háború során készült fényképei, Simeón Saíz Ruiz Koszovóról szóló médiafestménye, Luc Delahaye képei Irakról) Az utolsó helyiség -a földi pokol leképezése – ellenpárja lesz az elsőnek – a paradicsomi életérzés bemutatásának. Ahogy sétálgatok Pakisztán, Afganisztán miniatűr háborús romjai között, egy pillanatra felrikkant a lelkiismeretem, hiszen a médiából ömlenek rám – európai jólétű emberre – a hírek, nap mint nap hallom, hogy hol, mennyi áldozatot követel a háború, én meg azt sem tudom hol van Csecsenföld. Az ENSZ miniatúrák célja egyértelműen nem a megdöbbentés, hanem a segíteni akarás ösztönzése, az emberségesség erősítése. Remény még mindig van, a kiégetett kartondobozok és makettek felett ott lógnak könyvek és tanulmányok formájában a segítség lehetséges alternatívái, csak kézbe kell venni valamelyiket. Az utazásnak ugyan vége, de mielőtt visszamennék a másik világba, még pihenek egy kicsit a szőlőlevelemen. Már a földalatti felé tartok, egy férfi a busz után rohan, háromévnyi kondizásnak köszönhetem, hogy nem tud fellökni. El kellene kapni, hátracsavarni a karját, az arcát pedig a betonhoz szorítani és ráüvölteni, hogy: ”Maga tudja hol van Csecsenföld?” Végül csak legyintek, hagy fusson, úgyse éri el a buszt. Mosolyogtam és a rám mosolygó lánnyal lett volna kedvem megmenteni a világot.